?
A nap képe
te-edu.info


Tartalom Menü :
Tartalom linkek
Összes kategória
Összes szerzõ
archív részben
Legújabb tartalom megtekintése

Kategóriák
Fotók a Föld legszebb helyeiről (34)
A természet csodái (19)
Hazajáró (22)
-- Túra videóink egy helyen (0)
ÚT keresõknek, és ÚTon lévõknek (16)
Fûben, fában orvosság (34)
Filmajánló (155)
Szerelmes földrajz (10)
Végig az Országos Kéktúrán (9)
Fõ tartalom (4)
Hangfelvételek (32)
Könyvek innen-onnan (17)
Túrabeszámoló (14)
Írások túrázásról, természetjárásról (14)
Írások az élet minden területéről (45)
Élõvilágunk (46)
Ismeretterjesztõ filmek (117)
Főtér (9)

Legújabb tartalmak
10 óra hegyek
10 óra dzsungel
A Direkt Út
A félelem fegyelme
Tudod-e, ki hogyan hal meg?

Újdonságok

Kisfilmek túráinkból
Fõ tartalom
Videó felvételek

Ember, táj, hiedelem
- 2011 máj 15 vasárnap
szerzõ: Keszeg Vilmos
kategória: Fõ tartalom > Írások az élet minden területéről
Hozzászólás: 0


Keszeg Vilmos

Ember, táj, hiedelem

A nyári vihar a garabonciások bosszúja, a felhőszakadást a viharfelhőben érkező sárkány okozza, a forgószélben az ördög közlekedik. A patakok fölött átvezető pallók közelében kutya, ló vagy asszony képében járó tisztátalannal akadhat össze az ember. A kopár földcsuszamlások mögött, a temetőkben, az erdőkben meg lüdérc lakik, amely szürkület után indul útnak szikrákat szórva, hogy a szerelmi csalódásban szenvedő lányokkal, asszonyokkal háljék. A tájban élő ember számára meghatározó közösségi emlék (volt) a hiedelemlényekkel való találkozás.

Turistaként a kellemes élményt keressük a tájban. A meglepő látványt: a kelő napot, a párásködös erdőt, a szakadó vízesést, a virágos rétet. A természet hangjait: a madáréneket, a szarvasbőgést, a patakcsobogást, a tengerparti napfény melegét, az erdők hűvösét. Vadászként az állatokat, halászként a halakat... Ha meg pragmatikus vállalkozók vagyunk, akkor az erőforrásokat vesszük szemügyre: a termőre fordítható talajt, a kitermelhető erdőt, a felépítendő motel környezetét. Nem soroljuk tovább a példákat, hiszen a gondolat máris adott: a tájhoz különböző módon viszonyulunk, a környezetünk használatának nagyon különböző szabályai vannak.

illusztrációMintegy huszonöt-harminc éven át jártam az erdélyi Mezőség településeit, házait és tájait, hogy megértsem, milyen tudás az, amit szaknyelven hiedelemnek, köznyelven pedig babonának neveznek. Ahogy teltek az évek, és már az ötvenedik, a századik,
a százötvenedik személy élményei, kételyei és történetei is birtokomban voltak, kezdtem úgy érezni, hogy megfejtettem a magamnak feladott talányt. Amikor egy-egy újabb település határába értem, és egy magaslatról áttekinthetővé vált a táj, tudtam, a beszélgetések merre fognak kanyarodni, mire érdemes, mire nem érdemes rákérdezni. A domborzat, a növényzet, az erdők, a tavak, a patakok jelenléte, a temető holléte voltak a támpontjaim.


Tájélmény, természetreprezentáció

A legelső meglepetést Detrehemtelepen éltem át. Feltűnt, hogy egy károkat okozó nyári vihart szegenként, családonként mennyire másképpen értelmeztek. Az 1970-es években a szélsőséges nyári viharokat magukban és a szomszédolások idején többen is a garabonciások bosszújaként könyvelték el – és ugyanakkor, ugyanott többen is vehemensen elvitatták a garabonciások létezését. A korábbiak tudni vélték, hogy a garabonciások foggal születnek, s ha születésükkor a bábaasszony ezt nem veszi észre és nem kiáltja ki, akkor menthetetlenül elindulnak sorsuk útján. Hét vagy tizenkét évesen eltűnnek, elrejtőznek, iskolába járnak, és mikor előkerülnek, könyvvel a hónuk alatt, rongyosan, gyalogosan járják a falvakat. Bekérezkednek a házba, tojást és tejet kérnek enni. Aki visszautasítja őket, azt megfenyegetik, és szavukat később be is tartják. Az emberi szemtől távol, erdőben, mocsárban, tóban nevelkedő hétéves kígyókat meglovagolják, és a levegőben, felhőbe burkolózva, a meleg égöv alá szállítják, ahol húsukat gyógyszerként használják.

illusztrációAz évek során újabb és újabb mezőségi településen kérdeztem rá a garabonciásra. Kiderült, sehol sem látták, sehol sem hallottak róla. Ekkor vettem számba figyelmesebben a detrehemtelepi adatokat, és ekkor ért a meglepetés: minden közlés az 1903-ban a Révkomárom mellől a Mezőségre települt családok leszármazottaitól eredt. Emlékükben még élt a Duna-parti, vízben gazdag, dús növényzetű vidék szájhagyománya, amit a kopár, vízhiánnyal küszködő mezőségi környezetben mindenki visszautasított. A vita Mezőségen, román ajkúakkal együtt nevelkedett résztvevői azt hajtogatták, hogy a felhőszakadást a sárkány okozza. A sárkány viharfelhőben érkezik, teste nagy, mint egy tehénnek, a farka hosszú, a kígyóéhoz hasonlít. A mélyen lelógó, a dombokat szinte érintő sárkányfarokfelhőről ismerhető fel. Ha idejében észreveszik – rámutatással és kiabálással ijesztik, fémtárgyak ütögetésével, a felszentelt harangokkal zajt csapnak –, akkor továbbáll, mielőtt bajt okozna. Ha nem, akkor a leszakadó felhőből hirtelen nagy mennyiségű víz zúdul le. A felhőszakadások a Mezőségen gyakran mossák le a termőtalajt és a növényzetet. Olykor a felhővel együtt a sárkány is a földre zuhant, ilyenkor a dombok közötti völgyben új tó jelent meg. Magyarpalatkán a Sárkány oldalának nevezik azt a domboldalt, ahova – így tartja a hagyomány – sárkány hullott le. Egy másik mezőségi településen, Alsódetrehemben egy vadász a felhőbe lőtt, és a sárkány a földre esett. A vadász családját ebből az esetből kifolyólag máig ragadványnéven Leuként (románul oroszlán) emlegetik. Nagyilván aratás idején futották el az eget a viharfelhők. A betakarítást sürgető uraság a felhőbe lőtt. Válaszként a feldühödött sárkány villámmal gyújtotta fel az asztagot. Ez az érvelés a népi tudás helyi, jelesül mezőségi jellegzetességeit mutatja.

A vidék éghajlata mérsékelt kontinentális. Az évi középhőmérséklet 9-10 °C, de az abszolút hőmérsékleti értékek mínusz 32,5 és plusz 36-42 között mozognak. A nyári időjárást nem csupán a hirtelen érkező, pászmásan haladó eső jellemzi, hanem a nyári forróság is. Ennek pedig gyakori velejárója a forgószél. A hirtelen támadt légörvény nagy sebességgel halad végig az utcákon, a határon, felkapva és megforgatva a port, a szemetet, a nyári napon hamar megszáradt leveleket. A forgószél lekapja a férfiak fejéről a kalapot, az asszonyok bő szoknyáját meglobogtatja. A forgószélben ördög, vagy valamilyen tisztátalan alak közlekedik, a román lakosság szerint pedig csapatostul járó női alakok. Egy biztos, ha ember áll az útjában, vagy alvó emberre talál, kezét-lábát kicsavarja, akár meg is ölheti. Egy magyarborzási férfinak a "fél fejit elvitte", egészségét nem sikerült többé visszanyernie. Ha nem lehet elkerülni, akkor bal kézzel kell feléje ütni, keresztet vetni, három lépést hátrálni, s leköpni, elhárító szavakat mondani (vas a füledbe, vas a füledbe; hozzám ne ragadj; távozzál innet, tisztátalan).

A folyóvizek hiánya, a halastavak jelenléte, az erdőktől megfosztott dombok eróziója folyamatosan dominálta a vidékről szóló diskurzust. A nagy folyók, a Szamos, az Aranyos, a Maros, a Sajó csupán megközelítik, de nem vágják át a vidéket. A tavak keletkezése, elhelyezkedése az 1830-as vektől élénken foglalkoztatta minden korszak tudósait (Hodor Károly, Wass Samu, Kővári László, Hunfalvi János, Koch Antal, Mártonfi Lajos, Ornstein József, Prodán Gyula). A halastavak kihasználásának virágkora a 15. század, de a 16. századtól már elkezdődött a vízivilág pusztulása. A földművelésre használatos területek növekedésének a 19. és a 20. század során további tavak estek áldozatul. A 15–17. század során a halastavak sorsa várt a mezőségi erdőkre, így a két természeti erőforrás párhuzamosan pusztult. A 16–18. században kezdődött el az erdőirtás, hogy a helyiek legeltetés és a földművelés céljából megfelelő területhez juthassanak. A kopáran maradt dombok talaját az esőzések lemosták, a völgyekbe sodródott föld feltöltötte a tavak medrét. Ilyen módon rendre tűntek el a tavak, átengedve a helyet a szárazságtűrő füves növényzetnek. Az erdők pusztulása a 19. század végére már fenyegető veszélyt jelentett, és erdősítési akciókat indított el.

illusztrációA dombok magassága 300–500 méter között váltakozik. A verőfényes déli lejtőket őshonos sztyeppnövényzet borítja. A dombtetők szélesek, hullámosak, oldalaikon gyakori a suvadás. Az erdők kiirtása több következménnyel járt. Az eróziós folyamatok a szárazságtűrő növények elterjedésének kedveztek, ami a vidék vízháztartásának felborulását hozta magával. A vidék növényzetében az eurázsiai elemek (fehér fűz, egybibés galagonya, lándzsás útifű, farkas kutyatej, pongyola pitypang, martilapu) mellett az Ázsiára és a Kelet-Európára jellemző kontinentális fajok találhatók meg (szőrösvirágú árvalányhaj, nyúlárnyék, ördögszekér, bábakalács stb.). A tölgyerdők kiirtása miatt a dombokon legjobb esetben melegkedvelő cserjék (som, vadkörte, vadrózsa, kökény, galagonya) és akácos foltok húzódnak.

A váratlan földcsuszamlások szakadékokat és földtüremléseket okoznak, ami után éveknek kell eltelniük, amíg a kopár talajt ismét meghódítja a növényzet. A hepehupás, megművelhetetlen, gyakran kopár földcsuszamlások szerves részét képezik a Mezőség imázsának. Míg az átutazó idegen ezt talán kuriózumként éli meg, a mezőségi ember számára veszélyt rejt: ilyen területeken, valamint a temetőkben, az erdőkben tartózkodik a lüdérc. Általában szürkület után indul útnak, öt-hat méteres hosszú nyomtatórúd alakjában vonul, szikrákat szór. Feje van és hosszan elnyúló farka. A szerelmi csalódásban szenvedő lányokat és asszonyokat, valamint az özvegyeket látogatja. A kéményen ereszkedik be a házba, de csak akkor, ha az áldozata egyedül van. A lüdérc vele tölti az éjszakát, pirkadat előtt távozik. Olykor az ablakon ragadja ki az áldozatát, a levegőben, az erdők felett hordozza, meg az erdő szélén szerelmeskedik vele. Ritka esetben nappal is lecsap áldozata házára. Az áldozat lassan depressziós állapotba jut, figyelme szétszórt lesz, örökké fáradttá válik. Ilyenkor ajánlatos misét fizetni az egészségéért, környezetében folytonosan imádkozni kell, a lakást fokhagyma szagával, szaru füstjével kell megtölteni. A beteg átmenetileg el is költözhet egy rokonához, hogy a lüdérc ne találjon rá. A mezőségi román lakosság több néven tartja számon ezt a lényt. A moroi korán elhunyt gyerek visszajáró lelke, aki az édesanyját nyomja. A sztrigoj elhunyt szerető, aki kedvesét jön meglátogatni. A zaceu a hegyekben él, táncolni ereszkedik alá a faluba, és ilyenkor nőt ragad magával.

A mezőségi dombokat borító kukoricás, a gyér cserjés, erdő, a szénakazal, a mezei utakat zegélyező akácos, bozót azok a helyek, amelyek mögött rövid időre meghúzódnak a betegek, akik alakjukat kutya alakra változtatják. Prikulicsnak, a románok pricolicinak nevezik. Évtizedekkel korábban általános volt az a meggyőződés, hogy a magányosan kószáló, gyalogosan közlekedő, tüskék karcolta, "hányódó" személy, akárcsak az itatóvályúk, kutak környékén csellengő kutya – prikulics. Ősszel (a ködös októberi, novemberi időszakban) különösen gyakran lehet találkozni vele, és félő, hogy minden előzmény nélkül rátámad az emberre. Ő a farkasember (Werwolf) mezőségi változata. Betegen születik, emberkerülő, a holdváltozásra érzékeny. Ilyenkor szokott – akarata ellenére – kutyává változni. Vagy fekete színű, és a nyakán fehér sál fut körbe, vagy fehér, és a nyaka tájékán fekete. Hogy betegségétől szabadulhasson, küzdenie kell valakivel, akár állattal is. A vér látványa segíti visszanyernie emberi alakját. Általában prikulicsnak tartják az időnként eltűnő, "hányódó", a gazdaságát, az állatait elhanyagoló férfit, a háztartását elhanyagoló, állandóan az utakat járó asszonyokat. Az általános indoeurópai hiedelem a román mitológiában is ismert. Míg azonban a magyar prikulics nem ura betegségének, a román hiedelem szerint a prikulics csecsemőkori rontás következtében, vagy saját akaratából ölt kutya alakot.

Ahogy már szó esett róla, a Mezőségen ritka a víz, ezért is van nagy becsülete, tán túlságosan is. Este és éjszaka veszélyes elmenni a vizek mellett, különösen a tavakat elzáró gátak, a patakok fölött átvezető hídak, pallók közelében akadhat össze az ember egy tisztátalannal. Alakja változatos, épp ezért megtévesztő: hol kutya, hol ló, esetleg csábító fiatal nő, vagy kiélt asszonyság. Közelében az ember erőtlenné válik, pánik szállja meg, hang nem jön ki a torkán. Valamiről ilyenkor semmiképpen sem jó megfeledkezni: arról, hogy nem szabad szólni hozzájuk, nem szabad válaszolni a közeledésükre. Ellenben ajánlatos keresztet vetni, imát mormolni, káromkodni.

illusztrációAz eurázsiai növényzet Mezőségen is megtalálható jellegzetes fajai a hol megduzzadó, hol kiszáradó patakmedreket követő füzek (fehérfűz, mandulalevelű fűz, csöregefűz, kecskefűz). Odvas törzsükkel szintén rejtekhelyet biztosítottak a tisztátalanok számára. Az éjszaka a határban kóborgó embert a fűzfa odújából előrohanó hét fehér kutya vagy hét fekete ruhás hölgy alakjában gyakran rémítette és kínozta meg a tisztátalan. Miután járnivalóját befejezte, a fűzfára szokott felkapaszkodni az ördög is, hogy onnan végleg eltűnjék. Egyszer egy tapasztalatlan fiatalasszony a kapálóba magával vitte a csecsemőjét, és ott egy fűzfa árnyékába fektette – a legveszélyesebb helyre. Az ördög ki is cserélte a maga satnya, torz gyermekével.

A vasfű is sokak fantáziáját foglalkoztatta. Aki tenyerébe, a bőr alá fűzte, annak a keze alatt megnyíltak a lakatok és a zárak. De a vasfüvet az ember maga nem találhatta meg. Egy sünkutya kölykeit kellett ellopni, bezárni. Az anyaállat a vasfűvel utánuk jött, megnyitotta a zárat, a kölykeit elvitte, és a füvet cserében hagyta.

illusztrációBozótos helyeken, élősövény-kerítések tövében, környezetében ártalmatlan kígyók éltek. A fehér kígyó állatok tejét szopja, de az étel ellenében a juhok, tehenek egészségét biztosítja. Szerencsekígyója pedig minden háznak van. A ház alapjában vagy a falában tanyázik. Ez is az állatot szopja, esetleg együtt étkezik a gyerekekkel. Ha elpusztul, állat vagy ember hal meg a házban. A földben üregeket ásó, föld alatt élő, morgó hangot hallató földi kutya kapálás alkalmával kerül elő. Ha az ember a tavasszal fogott földi kutyát kezével megfojtja, keze egy évig gyógyító erővel rendelkezik, kelést, daganatot képes simogatással gyógyítani. Gyógyítóerőt másként is lehetett szerezni. Ha valaki a tavasszal talált gyíkot megsimogatta, keze akkor is gyógyító hatásúvá vált. A mezőségi gabonatáblák apró rágcsálóját, az egeret megsütötték, és az ágybavizelő gyermekkel megetették. Legeltetés közben vigyáztak arra, hogy a tehén alatt fecske ne repüljön át, mert akkor véres tejet adott, és pókot se egyen véletlenül az állat, mert akkor elpusztul. Fecske, gólya fészkét nem merték bántani, mert az bosszúból tüzet dob a házra. Az istállóban menyétbőrt kell tartani, hogy ne vigyék el a tehén tejét, a menyét ne harapja meg a tehén tőgyét. Ha mégis megtette, akkor a menyétbőrrel kellett megdörzsölni.


Hiedelem és sorsesemény

Bár a modern ember hajlamos egyetlen kézlegyintéssel elintézni a hiedelmeket, a mezőségi falvakban ott élnek, de legalábbis a közelmúltig ott éltek azok, akik számára egész életen át meghatározó emlék maradt a hiedelemlényekkel való találkozás. Az etnológia (esetünkben a hiedelemvizsgálat) paradigmatikus tévedése a személytelen hagyomány gyűjtése, értelmezése volt. Igaz, így sikerült megmagyarázni a kultúra egységét, térbeli mozgását, időben való áthagyományozását, változását – a leglényegesebb kérdés azonban nem vetődött fel: miért maradnak meg, vagy miért tűnnek el egyes hiedelmek, és egyáltalán milyen szerepet játszanak az egyén és a közösség életében?

A szakirodalom sorseseménynek nevezi azokat a váratlanul előálló helyzeteket, amelyek előre nem látott irányba terelik az ember életét, megváltoztatják társadalmi pozícióját, presztízsét, életvitelét, hangulatát. A hiedelmeket gyakran ilyen események teszik emlékezetessé. A példák szinte vég nélkül sorolhatók, az alábbiakban mindössze néhány érdekesebb esetet emelek ki.

Az 1912-ben született magyarpalatkai Cs. Zsuzsa hetvenévesen maga mesélte el fiatal kora kálváriáját. Udvarlója tragikus körülmények között elhunyt, de kis idő múlva éjszakánként látogatni kezdte menyasszonyát. Tüzes rúdként ereszkedett be a házba, és az éjszakát együtt töltötték. Amikor a lány állapota válságosra fordult, édesanyja egy román férfit fogadott fel, hogy a lüdércet távozásra kényszerítse. A felsődetrehemi T. János (sz. 1930) gyermekkorában szemtanúja volt annak, ahogy egy idős férfi leszállásra kényszerítette a lüdércet, és rábírta, hogy hagyja békén áldozatát. A szintén felsődetrehemi S. Ferenc (sz. 1908) cimborájával sietett egy özvegyasszony segítségére. Bátor elhatározással ültek be a házába, hogy megvárják a lüdérc érkezését, ám amikor az felfedezte az idegeneket, haragjában úgy megrázta a házat, hogy a legényeknek inukba szállt a bátorságuk. A nagysármási F. Dénes (sz. 1912) egy nyári éjszaka találkozott a prikuliccsal, de villáját beleszúrta egy kutyába, és a vér láttán a prikulics eltávozott. A mezőzáhi K. János (sz. 1932) édesanyja ángyóját érte tetten, amint hajnali órában haragosának búzájáról lepedőbe szedte a harmatot, hogy elvegye a liszt erejét. A magyarfrátai K. Miklós (sz. 1910) Botházáról udvarlásból hazatérve találkozott az ördöggel. A fűzfák mögül bújt elő, három méter magas volt, kalapjában kakastoll díszelgett, nagy léptekkel haladt a réten, mocsáron keresztül. Amikor felkapaszkodott egy fűzfára, hangosat kurjantott. Egy mezőbodoni család pedig a radnóti malomból igyekezett szekérrel hazafele, amikor látták, hogy a patak partján tündérlányok táncolnak. A szekeres gazda ünnepélyesen köszöntötte őket, amiért a lányok megszaporították a lisztjét.

illusztrációMaurice Halbwachs, majd Jan Assmann nyomán emlékezetközösségnek nevezzük azt a társadalmat, amely azonos emlékekkel rendelkezik, az emlékezési események során azonos tartalmakat kommunikál. Ilyen emlékezetközösségként működnek a mezőségi települések. Évekre, generációkra visszamenőleg számon tartják a rontáseseményeket, a megszállottságot, a váratlan találkozásokat. Ami a mi számunkra hihetetlen eseményeket a szemükben hitelessé, valóságossá teszi, az a történetek külső referenciája: az események a helyi történelemben (nagyszülők, szülők idejében, a közelmúltban), a helyi térben (a falu határában, a keresztútban, a temetőben), a helyi társadalomban (ismert személyek biográfiájában, rokoni viszonyhálózatban) játszódnak.

A történetek a helyi történelem részeként egy-egy határrész veszélyes voltára, egy-egy nemzetség tragédiájára, egy-egy személy deviáns voltára figyelmeztetnek. A nyelvészet és az etnológia határán álló "beszéd etnográfia" beszélőközösségnek nevezi azt a társadalmat, amely közös kommunikációs normákkal rendelkezik. Ez a tudás kiterjed a beszédtémákra, a szövegszerkesztés, a történetmondás szabályaira, a beszédhelyzetekre, és a beszédeseményekkel, a helyzetekkel és az elhangzottakkal kapcsolatos attitűdökre, a beleértési tartományokra. A hiedelemesemények és -élmények megjelenítésének megvan a maga sajátos szókészlete, frazeológiája, narratív sémáinak rendszere. A mezőségi hiedelemtörténetek elemzése győzött meg arról, hogy a narratív sémák újabb és újabb konkrét események, esetek megjelenítését teszik lehetővé. Egy-egy család, szomszédság történetrepertóriuma folytonosan aktivizálódik, vallásos, morális, viselkedési normákat, a közösségre vonatkozó tudást népszerűsít. Stanley Fish irodalomkritikus 1980-ban interpretatív közösségnek nevezte az azonos értelmezési horizonttal rendelkező társadalmat. Terminusának használata jelen esetben is indokolt. A mezőségi társadalom interpretatív közösség, amely a tájat, a természeti eseményeket, az életrajzi eseményeket azonos módon, azonos szabályok szerint jeleníti meg, meséli el, értelmezi.

Az analitikus tudományokon, a racionalizmuson és a materializmus tanain nevelődött 21. századi ember számára nehezen érthető a mezőségi világ működése. Ezért még egy megjegyzést érdemes megtenni. Az antropológia a mentális képzelőerő kultiválásának nevezi azt a kulturális gyakorlatot, amely megjeleníthetővé, elképzelhetővé, átélhetővé, láthatóvá tesz transzcendens élményeket, képzeteket. A Mezőségen a hagyományos szüzsék folytonos előadása, a friss élmények verbalizálása, térhez és társadalomhoz való kapcsolása olyan kulturális viselkedésnek bizonyult, amely a táj, illetve az ember és a táj kapcsolatának értelmezésében sajátos mintákat alakított ki.

illusztrációAz utóbbi fél évszázad során azonban gyökeres változások következtek be a természeti környezet megtanulásában, a tájhoz való viszonyulásban. A magántulajdon megszűnése, a földművelés gépesítése, a környezet átalakítása, a gyors közlekedési eszközök elterjedése, a természet turisztikai célú felhasználása megszüntette azt a sajátos, intenzív viszonyt, amely a paraszttársadalom és a természet kapcsolatát jellemezte. A migráció, az ingázás, a hagyományos életforma felbomlása, a média térhódítása felszámolta azokat az együttléti alkalmakat, amelyek újratermelték a tájra, az elődökre vonatkozó tudást, amelyek alkalmat biztosítottak a friss élmények feldolgozásának, értelmezésének.

Létezik-e még a mitikus mezőségi táj? Tetten érhető-e még az események mitikus világkép alapján történő értelmezése? Talán még igen, de már csak töredékeiben, esetleg individuális szinten, átértékelődve, tekintélyét, szerepét veszítve.




Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezned. Jelentkezz be, vagy kattints ide a regisztrációhoz
A Világmindenségben jelenleg uralkodó viszonyoknak köszönhetõen Neked most az alábbi bölcsesség jutott:

Gondolatok, írások

Fórum
Hanság

Írta: Nerion
szept 03 : 11:52

Válasz: Pilis

Írta: Nerion
aug 30 : 14:28

Válasz: Pilis

Írta: Nerion
aug 30 : 14:27

Válasz: Pilis

Írta: Nerion
aug 30 : 14:27

Válasz: Pilis
Szuper :)
Írta: Nerion
jún 29 : 20:42

Válasz: Pilis
Wao! Szép kör :) Én holnap meg
Írta: Jocó
jún 29 : 14:25

Válasz: Pilis

Írta: Nerion
jún 24 : 20:02

Válasz: Zenebutik

Írta: Nerion
jún 20 : 21:38



Tagok kedvencei

Üdvözöllek vendég
Felhasználónév:

Jelszó:


Emlékezz rám

[ ]
[ ]

Holdfázis

Nappal és szürkület

Forrás:Magyar Csillagászati Egyesület


|